3 hét Peruban - ilyen volt huszadmagammal (1. rész)
Updated: 3 days ago
17 napot töltöttem Peruban, egy csoportos utazáson. Te belevágnál? Együtt mozogni 20 idegennel a világ másik végén, először mászni 4000 méter fölé... Hol vannak a határaid?
2023 őszén pattant ki a fejünkből az ötlet, hogy el kellene menni Peruba. Szeretem az ilyen ötleteket, mert szinte azonnal kitűzött célként kezelem őket. Az út mivoltán nem töprengtünk sokat, ugyanis a WanderWell programja minden szempontból tökéletesnek tűnt - úgy voltunk vele, ezt se jobban, se olcsóbban nem tudnánk magunknak megszervezni. Így hát a következő cirka 2 év kőkemény spórolással és felkészüléssel telt. Ami a csoportos utazást illeti, véleményem szerint az ilyen utakra a kellően nyitott gondolkodású és rugalmas emberek jelentkeznek. Legalábbis javarészt, de mivel nekem volt egy stabil bástyám, a zsigereimben éreztem, hogy ez bizony nagyon jó lesz.
A felszerelésről majd egy külön bejegyzésben írok, inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy a pakolást már egy héttel az indulás előtt megkezdtem, hogy elegendő időm legyen kivenni a táskából, ami felesleges. Ezt annyira jól csináltam, hogy jóval a megengedett maximális súly alatt voltak a poggyászaim (1 feladott málhazsák, 1 fedélzeti túrahátizsák).
Lima
A hajnali indulás és a cirka 16 órás utazás Peruba értelemszerűen még nem bírt nagy közösségformáló erővel, az elsődleges cél az volt, hogy legalább az utastársak arcát meg tudjuk jegyezni. Limába a koraesti órákban érkezünk meg, fáradtan, nyűgösen. 1-1 elhagyott poggyász, párás levegő és visszataszító dugó - értsd, a 13 kilométeres út a szállásunkig 1 óránkba kerül. Kicsit még erőltetnünk kell az ébrenlétet, hogy könnyebben átvészeljük a 7 órás időeltolódást, ezért néhányan a szemközti japán étteremben vacsorázunk. Igazi autentikus perui élmény. De legalább a sör helyi, és így van lehetőség kicsit megismerni a többieket. Az első éjjel több dologgal is szembesülünk: Peruban nem nagyon fűtenek, holott esténként azért nincs meleg, ezenkívül a magas páratartalom miatt könnyen megjelenik a penész, a hajunkkal pedig felesleges bármit is csinálni.
Szerintem az egyik legnagyobb előnye ezeknek a szervezett utaknak, hogy rengeteget lehet tanulni az adott térségről. Persze attól még érhetnek kellemetlen meglepetések, például amikor szembesültem azzal, hogy hiába vagyunk az óceánparton, cirka 1000 km-re az egyenlítőtől, napot nem nagyon fogunk látni. Egy hideg óceáni áramlatnak köszönhetően Limában állandóan felhős, nyálkás idő van. Még külön nevet is kapott az éppenhogy érzékelhető, bosszantó kis eső: garúa.
A földrengések miatt itt nincs metró, mindenki a felszínen közlekedik. A tömegközlekedők életét külön sávokkal rendelkező gyorsbuszokkal próbálják meg könnyebbé tenni. Az óváros nagyjából hozza azt a dél-amerikai hangulatot, amelyet elképzeltem. Most rengeteget írhatnék a történelméről, a vallásról, de inkább a hétköznapi vagy meglepő dolgokra fókuszálnék. Például, hogy a csokoládék csomagolásán mértékletességre intik a fogyasztót, itt ugyanis az elhízás már népbetegség.
Az óceánparton egy nem mindennapi parkba botlunk. Kamu Güell Parknak hívjuk, mert kísértetiesen hasonló alkotásokból áll, annyi különbséggel, hogy tele van idézetekkel, amelyekből egy-kettő kiemelkedően szörnyű.
Itt jegyezném meg, hogy mindenképp érdemes legalább alap mondatokat megtanulni spanyolul, mert az angol kevés helyen működik. Persze nem csak a nyelvi különbségek okozhatnak nehézséget. Felkészítettek az itteni tempóra, különös tekintettel a vendéglátásra. Nem kell sürgetni őket, kényelmesek, mindent meg fogunk kapni. Valamikor. És ez tényleg így van. Az első közös vacsoránkra egy roppant hangulatos étteremben kerül sor, de hát lássuk be, huszonakárhány embert megetetni megitatni otthon is nehézkesen megy néha. De még az italok is olyan lassan érkeztek, hogy megfogadtuk, mindig lesz nálunk egy kulacs víz, amíg megkapjuk a rendelést. Ezt leszámítva viszont kifogástalan vacsorában volt részünk. Ahogy végigpásztáztam a többiek tányérját, ízorgia volt mindenhol. Szerintem a legjobb alkalmat választottam életem első steakjéhez. Tényleg bomba volt.
Arequipa és a Colca-kanyon
A jetlagnek hála ismét hajnali 5-kor ébredünk, de nem is akkora baj, hiszen már magunk mögött is hagyjuk Lima szürkeségét. Arequipa felé vesszük az irányt, ami nagyjából 1,5 óra repülőútra van. Emlékszem, amikor itthon meséltem, hogy háromszor is fogunk belföldön repülni, mindenki arcára kiült a megdöbbenés, és vizualizáltak egy ilyen propelleres kisgépet, amelyekkel lakatlan szigetekre szoktak zuhanni a filmekben. Na, aggodalomra semmi ok, ugyanis a LATAM egy teljesen korrekt helyi fapados légitársaság, és még ingyen müzlit is kapunk, amire itt Európában nem igazán számíthatunk.
Arequipa már 2400 méter magasan fekszik, az éghajlata jóval kellemesebb, sivatagos. Meg is érzi a szervezetem hogy 2 órával ezelőtt még tengerszinten voltam. Nehéz pontosan megfogalmazni, enyhe szédölgés, bizonytalan léptek. De 1-2 óra alatt már el is múlik. Ez a város sokkal jobban tetszik, különleges bája van, nincs nagy tömeg. Kicsit sietős a program, hogy odaérjünk az alpaka farmra, majd vacsorázni (ami mint tudjuk, itt hosszabb időt igényel). Engem személy szerint még nem zavar a feszített tempó, ráadásul ismét kiváló étkezdébe mentünk. Tetőterasz, kilátással a fő térre és a Misti vulkánra. Ez zárójelben megjegyzem innen 17 km-re található, ha pedig kitörne, a hamu úgy 1 perc, a láva pedig 2 óra alatt érné el a várost.
Ugyan bennünk lenne a dínom-dánom, hajlani 2-es kelés vár ránk, ezért a lehetőségekhez mérten mielőbb nyugovóra térünk. Ez a szállás már sokkal kellemesebb, ráadásul a száraz levegőnek hála nem nyirkos minden ruhánk. A szobában viszont itt is változatlanul hideg van. De miért is kelünk ennyire korán?
Elindulunk az első túránkra! A hűvös buszon még lehetőségünk van aludni pár órát. Ez lesz az első alkalom, hogy komolyabb tengerszint feletti magasságra emelkedünk. Túravezetőnk előre figyelmeztet, mivel a busz viszonylag hirtelen éri majd el a 4900 méteres magasságot. Van rá esély, hogy meg fogjuk érezni. Nem tudtuk, egész pontosan mikor jön, azt azonban elmondhatom, hogy éreztem valamit szokatlan émelygést. Nem tartott tovább pár percnél, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. A hideg sokkal jobban megviselt, hiába öltöztem fel jó melegen. Ezen nem segített a hajnali fagyos pisiszünet sem, de ha valamit érdemes észben tartani a csoportos utakkal kapcsolatban az az, hogy amikor csak lehetőséged nyílik rá pisilni kell, illetve enni. Ami a reggelit illeti, egy egyszerű étkezdében álltunk meg, fél 7-kor. Nagyon vártuk, hogy kicsit átmelegedjünk - fene gondolta volna, hogy ott sem lesz fűtés. Tulajdonképpen a rántotta is hideg volt. Ezen a ponton még nehezen hiszem el, hogy sivatagos vidéken vezet majd az utunk.
Pedig ahogy kel a nap és melegszik az idő, egyre hihetőbb. A következő gyors megállónk során kondorokat figyeltünk meg. Fontos részlet: a kondor nem keselyű, hanem kondor. A kép nem adja vissza, de ennek a madárnak a szárnyfesztávolsága eléri a 3 métert.
Végre elérjük a Colca-kanyon bejáratát, és rákészülünk az 1400 méter ereszkedésre. Most már meglehetősen kellemes az idő, naptej, sapi, térdszorító, botok, egy nem mindennapi WC-élmény, és neki is vágunk. A táv maga nem hosszú, a terep viszont nehéz. Nem is kell több cirka fél óra ereszkedésnél, már meg is állunk, hogy átvegyük a rövidnadrágot. Árnyék egyáltalán nincs. Ugyan látjuk a kanyon alját, de a kacskaringós ösvény miatt nagyon hosszú még az út.
Meglepő módon a térdeimre semmi panasz, a lábujjaimért aggódom kicsit, nem lenne szerencsés már az első túrán vízhólyagokat begyűjteni. Ami viszont felettébb váratlanul ért, az a száraz levegő okozta orrvérzés. Na meg persze hogy minden porcikám égeti a nap. Igazi felüdülés, amikor elérjük a kanyon alján tekergő folyót. Majd miután átkelünk rajt mászunk egy kicsit felfelé, az első településig, ahol a késői ebéd vár minket. Itt a hegyek között nem igen van lehetőség válogatni. Quinoa leves - annyira nem rossz, illetve valami pörkölt szerű cucc (jó eséllyel alpaka) avokádóval. Megesszük, szusszanunk egyet az árnyékban, és nekiindulunk az utolsó 7 km-nek.
Igen jó ritmust kapott el a csapat a hullámzó ösvény ellenére, egyszerre menetelünk fel-le. Áthaladunk cirka 10 házból álló településeken, amelyeket a helyi guideunk úgy hív: town. A völgy ezen oldalán már sokkal dúsabb a növényzet, látunk művelés alatt álló teraszokat, állatokat. Majd megpillantjuk a folyó másik oldalán az utat, amelyen holnap ki kell másznunk innen. Nem kecsegtet sok jóval, egy pillanatra mindenkinek elakadt a szava. Itt született meg a túra egyik jelmondata: Nézzétek, csak addig a fáig kell menni!
Na de, előbb az esti szállást kellene elérni. Az utolsó 1-2 kilométeren már nagyon oda akarunk érni, ezért a csapat egy része gyakorlatilag befutott a táborba. A tábor talán nem a legjobb szó, egy meglepően szépen kialakított szállás volt, medencével, külön szobákkal és egy nagyobb közösségi térrel. Pont sötétedésre értünk ide, de egy csobbanással azért megajándékoztuk magunkat vacsora előtt. A vacsora... Quinoa leves, ez nem is kérdés. Másodiknak pedig valami vadas szerű szósz spagetti tésztával. Ebben az a bökkenő, hogy gluténmentes verzióval nem készültek. Mivel még eléggé az út elején vagyunk, nem merem bekockáztatni, hogy leküldjek egy tál tésztát, így javasoltam a vendéglátóinknak, hogy csak főzzenek ki egy kis rizst vagy krumplit. Csak hogy egyik sincs, mivel itt csak az van, amit lehoznak magukkal. Úgyhogy eszem üres szószt, egyszer ki lehet bírni. Itt tartottuk a bemutatkozó estet, végre. Mondjuk már sokak nevét tudjuk, de nem árt a gyakorlás, és legalább együtt beszélgettünk, iszogattunk. De ez az este sem tart sokáig, egyrészről dög fáradt mindenki, másrészről pedig 5-kor indulunk ki a kanyonból.
A szobánkban négyen voltunk csajok, saját fürdőszobával, ami a többiek szoba-élményét hallgatva igazi kiváltság volt. Volt melegvíz is. Fűtés az nem. Itt még nem tudom, hogy ennél sokkal vacogósabb reggelek is várnak rám. Mindenesetre sikerült kialudni a limeos rum okozta fejfájást, és korgó gyomorral, 3 bekészített müzli szelettel, beüzemelt fejlámpával nekiindulunk a hegynek. Nagy a csend itt lent, van egyfajta "nem evilági" érzésem. Olyan megnyugtató.
Ahogy lassan megjelennek az első napsugarak a hegyek között, teljesen új arcát mutatja a táj. Ad egy kis erőt, mert maga a mászás felfelé teljes erőbedobást kíván.
Egy darabig egyedül menetelek, a saját tempómban. Egyik lépés a másik után. Próbálom jól
beosztani a müzliszeleteket, de persze vannak holtpontok. Az egymást bevárós pihenőknél szemrebbenés nélkül ejtem bele a táskám az öszvérszarba, és ülök le egy kőre pihenni. Komoly öszvérforgalom van ezen az úton, hiszen így hozzák le az ellátmányt a völgybe. Indulás előtt egyébként volt lehetőség öszvért bérelni, ha valaki nem akart volna gyalogosan kimenni a kanyonból.
Aztán jön a mászás azon része, amikor valakivel összeverődtök, és beszélgetéssel terelitek egymást figyelmét arról, mennyire messze van még az a fa. Ilyenkor kicsit gyorsabban telik az idő, és tényleg kevésbé figyelsz arra, hogy a combjaid már remegnek, a nap elkezd égetni, és ahhoz már rég nincs erőd, hogy menet közben vedd ki a kulacsodat. Megkérdeztem a helyi vezetőnket (természetesen spanyolul), milyen gyakran teszi meg ezt a túrát. Heti kétszer-háromszor... Őt nem fényképzetem le, de garantálom, hogy ezt senki nem nézné ki belőle. Szóval csendben menetelek tovább, már látni a tetejét, a csapat egy része már fent van, és nagy buzdítással vár mindenkit a célegyenesben. Itt én már azon a ponton vagyok, hogy 50 méterenként állok meg pár másodpercre, de hát a büszkeségem már nem engedi, hogy az utolsó szakaszon megálljak, amikor mindenki tapsol és buzdít. 3,5 óra alatt értem fel az 5 km hosszú ösvényen, és ebben 1000 méter szintemelkedés volt. Nehéz leírni, mit érez az ember ilyenkor. Ami biztos: mardosó éhséget. Amint elmúlik az adrenalin, utolér a vacsora hiánya, így az a pár kilométer a faluig, ahol a reggelink vár minket kőkemény koncentrálással telt, hogy ne essek össze. Annyira éhes voltam, hogy még az avokádót is megettem a rántotta mellé, pedig nem is szeretem.
Miután mindenki többé-kevésbé jól lakott, megkávézott, elindulunk vissza Arequipába. Többször is megállunk, először a kondoros spoton, amit én személy szerint kihagytam volna. Nagyon meleg van, hulla fáradt mindenki. Aztán egy elég jó kilátóponthoz érünk, ahol megkóstoljuk a Colca-sourt, amely kaktuszból készül. Az itt előttünk magasodó hegy mögött található az Amazonas legtávolabbi forrása. Mennyire hihetetlen, hogy itt vagyunk. A következő megálló viszont egy fürdő, ahol vannak melegvizes medencék, illetve egy kellemes 10 fokos kis folyó is. Tagadhatatlanul jól esik kicsit kiáztatni magunkat, meg lemosni azt a rengeteg port, amit összeszedtünk.
Most jön az ebéd. Nem mondom, félve lépek be, halovány reménnyel, hogy esetleg én is jól lakhatok. És akkor megláttam a tengernyi választékot az asztalon. Sült krumpli! Ez kell a kifáradt testnek. Nem voltunk restek repetázni. Tele pocakkal máris izgatottabban vártuk az utolsó megállót: a 4900-as hágót, ahol legutóbb éjjel buszoztunk át. Most viszont megnézzük a vulkánokat. 6-7 vulkán is tisztán látszik innen, némelyik füstöl is. A sivatagi meleg után most kabátban, sapkában tudunk csak kiszállni a buszból. Lassan lépegetünk, kicsit szédítő ilyen hirtelen ilyen magasan lenni, van akit el is kap egy kis rosszullét. Lövünk egy kötelező képet a magasságot jelző táblával, és már megyünk is tovább.
Arequipába estére érünk vissza, kipurcanva. Sokan a pihenést választják, de páran azért elmennénk enni, majd meginni valamit. Nagyon sok jó hely van ebben a városban, találtunk is egy főleg helyiekre alapozó egységet, ahol élő zene is volt, így hát itt még megittunk egy-két pisco sourt. Lehet, ott ezt nem kellett volna bevállalni (nyers tojásfehérje van benne) - gondoltuk hajnalban, amikor egymást váltottuk a WC-n. De szerencsére semmi komoly baj nem volt, néhány óra alatt rendbe jöttünk.
Arequipában csatlakozott hozzánk a következő helyi vezetőnk, aki innentől egészen a túra végéig velünk lesz a csapatával. Ő tartja a vezetett városnézést. Sokat levont az értékéből hogy szerencsétlen José nem beszélt valami jól angolul, eleve inkább motyogott mint beszélt, így pedig nem tudta kellően lekötni a fáradt utazók figyelmét. Szerencsére a mi túravezetönk készséggel fordított, arra pedig könnyebb volt figyelni. Mindenesetre kicsit mindenki várta, hogy túlessünk ezen, és legyen egy kis szabad program. Pedig nagyon érdekes a helyi történelem, az inkák körüli rejtélyek kifejezetten felcsigázzák az embert. A piac is zárva volt, ezért a monostorra több időnk maradt.
A Santa Catalina monostor olyan hatalmas, hogy igazából egy város a városon belül. Onnan gyakorlatilag ki sem kellett jönni. A falak élénk kék és piros színekben pompáznak, rengetek kis terem, szoba, udvar. Könnyű elveszni benne. Ez lett a mi játszóterünk. Mint egy rakás óvodás, úgy futkoztunk fel-alá, nevetgéltünk a semmin - pihent egy bagázs.
A társaságról sokat elárul, hogy igazából minden este ittunk eddig valamit, és nem úgy néz ki, hogy elengednénk ezt a jó szokásunkat. Főleg nem egy olyan városban, ahol minden sarkon van egy rooftop bár. Vagy kettő. Így hát egy ilyenben fogyasztjuk el a lefekvős koktélt.
Másnap, a Ruta de Sillar fakultatív program kerül porondra. Talán ennél kezdett el kibukni az, hogy bizony elég feszített a program, és nem jut annyi szabadidő, mint amennyire a többségnek szüksége lenne. Ezért többen is inkább visszamondták a tufa programot (mi így hívtuk), hogy piacozhassanak és császkálhassanak még Arequipában. Mivel én nem vagyok ennyire elájulva a zöldségstandoktól, inkább a tufa mellett tettem le a voksom. Talán egy óra buszozás a völgy, ami megint csak egy sivatagi rész, különleges szikla/sziklába faragott formációkkal. Fűszernek nehezen észrevehető, ám erősen harapós szúnyogok is felbukkantak. Nem mondom, hogy megérte ez a program, de az biztos, hogy ennyi indokolatlan faragást sziklából és még életemben nem láttam.
Cusco
A program után még gyorsan degeszre esszük magunkat Arequipában, aztán délután repülünk is tovább Cuscoba. Azt mondják, az már az igazi vad Peru. Ezt alátámasztja a 70 és a halál közötti néni a repülőn, aki óva intett minket a belváros elhagyásától. De lényeg a lényeg, a dugók pont olyanok itt is mint Limában, csak az utcák jóval szűkebbek. Itt már 3000 méter fölött vagyunk, ezért napközben kellemes 20 fok van, éjjel meg simán 0. Ráadásul a város is kisebb nagyobb dombokra épült, ezért sokkal lassabban tudunk csatangolni. Erősen ajánlott a coca-tea fogyasztás, hogy segítse az akklimatizációt, illetve alapból is rengeteg vizet kell inni. Szerencsére én még itt sem érzek semmi komoly tünetet, nem fáj a fejem, van étvágyam, rendben van az emésztésem.
A vacsi egy vegetáriánus étteremben volt, de itt megtanultam, hogy este 9-kor, 20 emberrel öngyilkosság beülni egy étterembe Peruban. Nagyon finom volt (a quinoa risottom), de annyit kellett várni, hogy legszívesebben lefeküdtem volna inkább aludni, mert nagyon hosszú nap volt.
A másnapi városnézést is José vezeti, nagy bánatunkra. Pedig Cusco aztán nem mindennapi város: kaotikus, elbűvölő, pezseg, egyedi. Olyan csokimúzeum van, alig lehet választani milyet vásárolj. Ráadásul épp valami ünnepély van, ezért hömpölyögtek az egyenruhás iskolások a fő téren, zenéltek, énekeltek, nézte őket a család apraja-nagyja. Tényleg az ember csak elveszne itt. Na de ha kicsit kijjebb sétálunk a piac felé, máris látni cifrább dolgokat. Amit soha nem fogok elfelejteni, az egyértelműen a szárított alpaka embrió. Igen.
Itt szerezzük be az áldozati csomagot is (mert itt lehet ilyet kapni), amelyet a Salkantay trekken fogunk bemutatni Pachamamának. Közösségi szempontból számomra ez a nap volt a mélypont. Kétségtelen, hogy mindenki nagyon fáradt, és sokakban ekkor tudatosult, hogy a mai fakultatív program mellett bizony nem lesz idejük császkálni Cuscoban. Mi erre szándékosan nem is jelentkeztünk fel, pont ezért. Nevezzük lázadásnak, kis túlzással. Igazából mindenkire rátört egy panaszkodós hullám, hogy semmi se jó. Alig vártam, hogy lemenjen a vezetett városnézés, kicsit leszakadjunk a csapatról, és elfogyasszak egy nyugodt jegeskávét azon a helyen, amelyet már reggel kinéztem magamnak.
Ez így is történt, hárman visszamásztunk a dombunkra, és egy nagyon kedves kis panorámás helyen ittunk egy jegeskávét és ettünk egy szenyót. Közben én is kiventilláltam magam, mégis hogy lehet ennyit puffogni, legyünk már kicsit elfogadóbbak stb. Aztán mind megnyugodtunk.
Az igazi Cusco ott van a hegyoldalon. Oda mi nem mehetünk be. Vagyis nyilván bemehetnénk, de valószínű nem jönnénk ki többet. Ezekben a nyomornegyedekben nem látják szívesen a gringokat, ráadásul olyan szegénység van, hogy simán kinyírnak egy-két értéktárgyért. Érdekes ugyan ez a látkép este. Most szinte teljesen be van épülve az a terület, de este minden sötét, nincs világítás sem. Délután - tanulva a Colca-kanyon étkezési lehetőségeiből - feltankolok a Salkantayra: müzliszelet (ami quinoa szelet), salame hungaro, abonett, gluténmentes csokis keksz, amelyet Sopron óta hurcolok magammal. Estére már teljesen elfogyott az étteremgyomrom, ezért egy kis nachosszal beérem.
A szálláson részt veszünk egy rövid felkészítőn a következő pár napról, és megkapjuk a duffeleket és a hálózsákokat. Ebbe kell belepakolnunk 5 napi holmit. Ez igazából attól a ponttól érdekes, amikor rájövünk, hogy a hálózsák a duffel felét kiteszi, a hátunkon pedig azt cipeljük, ami napközbenre kell. Ezért hát nincs mese, egy napra csak 1 póló, nincs csere, mindegy mennyire izzadjuk szét vagy koszoljuk össze. Fogkrémet én hozom, naptejet Zsófi. Szépen fel kell osztani mindent.
A 2. részben jöhet többek között a Salkantay és a Machu Picchu!
Comments