3 hét Peruban - ilyen volt huszadmagammal (3. rész)

Már vagy 15-ször biztosan átpakoltam a táskámat, amióta megérkeztünk Peruba. Mostam alsóneműt a mosdókagylóban, vettem vissza használt pólót, különválogattam, ami még felvehető, ha nagyon muszáj. Most már tényleg vadászni kell a még hordható ruhadarabokat. Még egy túra van hátra. Az összes meleg ruhám kikészítem, ezt már tényleg nem bízom a véletlenre. Életemben ennyit még nem fáztam, és a végére határozottan meguntam. Úgyhogy magamra veszek mindent, amit csak lehet. De ez is kevés, legalábbis a buszra. Pedig nem öltöztem alul, bélelt túranadrág, 2 pulóver, kabát, sapka sál... De gyanítom ha bekapcsolnák a buszon a fűtést, nem tudnánk felmenni a hegyre vele.

A túra nem hosszú, csak nagyon magasan van. A Szivárvány-hegy talán a második legnagyobb attrakció Peruban, ezért az útvonal remekül ki van építve. 3 WC-blokk is található, ha valakinek a gyomra felmondaná a szolgálatot, illetve végig adott a lehetőség, hogy öszvérre pattanj, ha a lábad nem visz tovább.

5000 méterhez közeledve egy jó 5 percig én is küzdök egy erősebb légszomjjal. Meglehetősen ijesztő, amikor vennél egy mély levegőt, de nincs. Ki tud váltani egy kis pánikot, ezért nagyon fontos, hogy fejben ott legyünk. Legalábbis nekem ez bevált, szépen lassítottam a tempómon, és csak a légzésemre figyeltem. Segített. Lassan de biztosan vonszoljuk egyre feljebb magunkat, egymást bátorítva, mert mindenkire ráfér egy-két biztató szó. Lassan elkezdem kivenni azokat a színeket, amelyeket láttam a fotókon otthon. Egy utolsó nagy meredek. Alaposan rákészülök minden egyes lépésemre. Először a bot, mély levegő, egyik láb, másik láb, pihen, majd előről. Elérem az első fotópontot - rengetegen vannak, viszont a csúcsot jelző tábla még odébb van. Egy-két cifra megjegyzésre azért mindig van elég oxigéntartalékom. És fent vagyunk. 5036 méter. Nem a világ teteje, de nekünk most az.

Talán itt értek utol mindenkit az érzelmek, hiszen ezért egytől egyig megküzdöttünk a saját testünkkel és elménkkel, volt sírás, nevetés, húzás-tolás, alacsony véroxigén szint, szűnni nem akaró gyomorrontás, migrén, vérző orr, leesett körmök, görcsölő izmok, és még sorolhatnám. És mégis itt állunk, együtt, mosolyogva. Nem semmi érzés, egy ilyen csapathoz tartozni. A csúcsfotók után páran visszaindulnak a buszhoz, néhányan pedig átmegyünk a szomszédos Red Valleybe. Én úgy döntöttem nem csinálok képet a napszemüveges, jelmezbe öltöztetett, és valószínűleg leszedált lámákkal. Szerencsétlen állatokat ennél jobban sajnáltam. Szóval a szomszédos völgy - ahová külön belépőt kellett fizetni - földöntúli élmény, egyből értem a nevének eredetét. Ilyennek képzelem a Marsot egy tiszta, viharmentes napon.

Elindulunk vissza a buszhoz, útközben utolérjük a többieket. Sajnos nem mindenki jutott fel a hegyre. Levontuk mind a tanulságot: ilyen magasság előestéjén a kiadós és nehéz vacsora nem a legjobb ötlet.

Mára már csak egyetlen dolgunk maradt hátra: az első számú búcsúest megülése. Ekkor előkerül a szálláson egy kis pálinka. Mert az igazi magyarok Peruba is hoznak magukkal egy jóféle nedűt. A program közös vacsorával indul, amelyhez személy szerint nem volt sok kedvem. Nem a társaság miatt, hanem mert az itteni tempóban ekkora létszámmal ez egy bő 3 órás program. Ennek következtében a csapat töredéke veti csak bele magát a cuscoi éjszakába.

Meglátogatunk pár egységet, felfedezünk egy remek ír kocsmát - mi mást -, ahol kapunk egy kupont, amelyet beválthatunk a limai testvérkocsmájukban. Minden esély meg van rá. Tekintve, hogy most már nyugodtan elengedhetjük magunkat, bátorkodunk felkeresni azt a diszkó szerű helyet, amelyet még David, kedvenc guideunk javasolt. Azt is elintézte, hogy beengedjenek minket. Tiszta fejjel nem biztos, hogy bemerészkedtem volna. Mondjuk a pultos fehér ingben és sötét nadrágban volt. Mindenhol rázták a borzalmasnál borzalmasabb latin ritmusokra a 160 centi magas perui muchachok. Velünk együtt. Nem merek belegondolni milyen látványt nyújtottunk - koszos túraruhában, arcunkon 3 hét kialvatlansággal, kellemesen ittasan.

Az utolsó napok

Többeknek fáj az ébredés. Úgy fekszünk egymáson a reptéren, mintha ezer éves cimborák lennénk. Most már mindenki elfáradhat, lehet nyűgös. Kiérdemeltük. Azon merengek a gépen, mennyire maradnék még. Elő tudnék még varázsolni egy kis tartalékot, csak még egyetlen túrára ezzel a bandával.

Limában már csak levezetünk, piacozunk. Itt is lesz ám egy záróvacsi - A záróvacsi. Ez már sokkal jobb hangulatban telik, tényleg mindenki felszabadult, és csak jól érzi magát.

Koccintás egy utolsó pisco sourral, és közösen felkeressük a kérdéses irish pubot. Remek döntés volt! Igen jó atmoszférájú krimó ez, ahol a tulaj is hamar felfigyelt a népes magyar csapatra. Kapunk is egy ajándék kör italt - máig rejtély, mi volt az. A bátrabbak még karaokeztak is. És utolsó este végre egy helyi meg akarta tanítani nekünk azt a koccintást, amelyet én már az út előtt begyakoroltam.

Annyira tetszett a hely, hogy egy erőltetett, számomra élvezhetetlen latin buli elől inkább visszamenekültünk ide, és egy privát útértékelő beszélgetésbe kezdtünk. Átvettük a legjobb és legrosszabb pillanatokat, a legkellemesebb csalódásokat, a tanulságokat, az érzéseket. Jó volt kicsit összegezni ezt a 3 hetet.

A hazaút reggelére olyannyira elszállt minden erő a testemből, hogy az utolsó városi sétán végig azért fohászkodtam, hogy ne essek össze és ne hányjam el magam. Feladta a testem. Eleve ez a felhős szürke idő is depresszíven hat rám, főleg, hogy ezek az utolsó óráink itt. Pedig szép negyedben csatangolunk a part mentén, de alig várom, hogy vége legyen.

A szobánkat már el kell hagyni, ezért egy órácskát fetrengek a lobbiban indulás előtt. Most kezd úrrá lenni rajtam a "csak érjünk már haza" érzés. Hol van az még...A később becsatlakozó utastársaink már el is mentek. Nem mindenkinek sikerült beilleszkedni, nem is valók mindenkinek az ilyen utak. Vannak még ambícióink, hogy a hazautat azért végigisszuk a repülőn. De valójában úgy aludt mindenki, mint akiket leszedáltak. Jó ez nem teljesen igaz, mert borzasztó kényelmetlen volt minden, de szerintem így is az út javát átaludtam. Az utolsó nagy próbatétel az átszállás. Tudtuk jól, hogy Amszterdamban szét fognak szedni minket, és ez így is lett. Ráadásul a gépünk kapuja egy katlanban volt. Iszonyat nyűgös vagyok. Amikor leszállás előtt 15 perccel egy utas összehányja magát a gépen igazából már csak nevetünk. Azt se tudjuk pontosan miért. És itthon vagyunk. Pár kedves szó, zárógondolat, egy utolsó ölelés mindenkitől, reméljük, találkozunk még. Pár perc alatt eltűnik a tömegben mindenki, akivel az elmúlt 3 hetet töltöttem.

Rám még vár egy 3 órás MÁV-élmény Sopronig. Annyira a hatása alatt vagyok az élménynek, hogy nem tudok aludni, pedig már estére jár. Pörögnek a fejemben a gondolatok: már 2 éve tudtam, hogy ide el kell mennem, és ez egy fontos esemény lesz az életemben. Rengeteget tanultam, magamról, az emberekről, hogy milyen ember vagyok én, milyen embereket szeretnék magam körül tudni. Mire vagyok képes fizikailag, lelkileg, hol vannak a határaim, mi tesz boldoggá és még rengeteg minden, de közben bemondják: Sopron, végállomás - pedig az útnak még koránt sincs vége.