3 hét Peruban - ilyen volt huszadmagammal (2. rész)

Hajnalban indulunk, ismét, de már megszoktuk. Kiélvezem az utolsó forró zuhanyt, majd rögtön el is alszom a buszon. Arra kelek, hogy vacogok. Talán eddig ez a legrosszabb, és már semmi ruha nincs, amit magamra vehetnék. Meglepő módon a reggelizős helyünkön sem tudunk felmelegedni, ezért legszívesebben kancsóval önteném magamba a coca teát. Talán ez a hely az eddigi legdurvább, mivel itt Sanyi kenyere konkrétan meg volt fagyva. Kopogtatni lehetett vele.

Nagy megkönnyebbülés elérni a túra kiindulópontját, mert a mozgástól majd átmelegszünk. 3700 méteren szállunk ki a buszból, a hordárok felteszik a duffeleket és a mozgókonyhát az öszvérekre - tudom jól, nagy teherbírású állatok ezek, megszokták a munkát és a súlyt, de számomra mindig nehéz nézni, ahogy beleremeg szerencsétlenek lába egy-egy rakományba. Elindulunk a szállásunk felé, 3900-ra.

Az út nem hosszú, még viszonylag forgalmas, jó poros. Több szálláslehetőség mellett is elhaladunk, mire megpillantjuk a miénket. Hangulatos kis tábor ez, több szoba (természetesen fűtés és szigetelés nélkül), bennük egyszerű ágyak, közös fürdő és WC, az udvaron pedig még egy tükörnek is jutott hely a mosdókagyló felett. Meleg víz elvileg 10 sol fejében elérhető. Volt aki benevezett, de pórul járt, mert egy fokkal sem jött melegebb víz. Internet is vásárolható, de mi nem élünk a lehetőséggel. Jól fog esni 3 nap digitális detox.

Az ebédig fennmaradó egy órában az akklimatizáció jegyében mindenki magába dönt legalább 1 liter vizet. Most már nem fázunk, sőt, hihetetlen ereje van a napnak, még a naptejet is elő kell venni.

Na, vajon mi volt az ebéd? Bizony, quinoa leves! A délutáni programunk egy akklimatizációs túra a Humantay-tóhoz. A túra célja, hogy a szervezetünk tovább szokja a magasságot, hisz 4300 méterre kell felmásznunk, de nem utolsó sorban a látvány is parádés. Ehhez persze izzasztó emelkedőn kell felkapaszkodni, de maga az odavezető út is szemkápráztató a tiszta időben. Előttünk magasodik a Humantay és a Salkantay, a két szent hegy, mindkettő tetején csillog a hó.

Persze amint elérjük a kaptatót már nem tudjuk a tájat csodálni, csak a következő lépésre összpontosítunk. Szerintem 50 méterenként állok meg inni, ezalatt legalább hidratálok is, és pihenek egy-két percet.

Elérni a tavat olyan érzés volt, amelyet a mai napig nehezen fogalmazok meg. Ahogy ott ültem a parton, ügyelve a légzésemre, szép lassan tudatosult bennem, hol is vagyok. Nagyjából 12 000 kilométerre az otthonomtól, az Andok vonulatai között, 4300 méter magasan egy türkiz árnyalatokban pompázó tó partján - és mindezért 1,5 éven keresztül dolgoztam heti 7 napot, edzettem, és türelmesen vártam. És most itt vagyok, pontosan ott, ahol lenni szerettem volna, és ahol lennem kell ebben a pillanatban. Remélem egyszer mindenki megtapasztalja ezt az érzést.

A lefelé út már nem olyan izgalmas a katarzis után, ráadásul ahogy eltűnik a nap a hegyek mögött gyorsan esik a hőmérséklet is. A vacsora nekem kissé szegényes, ugyanis csontos húst kaptunk, és hát nem volt túl meggyőző, ezért én főleg csak a köretekből csemegéztem. Most pedig jöhet az áldozat Pachamamának. Helyi vezetőink jól ismerik a szertartás menetét, mi pedig tisztelettel figyelünk. 3 kívánságunk van, ebből kettőt szokás elhasználni arra, hogy mindenki sikerrel vegye az akadályokat, illetve hogy szép időnk legyen a következő napokban. A harmadikat mindenki maga dönti el. Dermesztő hideg van. Itt említenék meg egy komoly hibát, amelyet elkövettem, ugyanis pehelykabátot nem hoztam, pedig most nagyon jól jönne.

Lefekvés előtt egy percre még megállok az udvaron, nézem ahogy a hold megvilágítja a hegyeket,

beazonosítok pár csillagképet, és futok is tesztelni a hálózsákot. A többség remek alvásról számolt be reggel, én sajnos egész éjjel vacogtam. De felfedeztem egy remek praktikát: a másnapi ruháimat beletettem a hálózsák végébe, így reggel kellemesen melegek voltak öltözéskor. Ettől függetlenül a hajnali hideg már nem is fájt annyira. Talán ezt is meg lehet szokni?

A reggelinél belátom, a hideg a legkisebb kellemetlenség, ami itt érhet. Egyik csoporttársunk bizony végigszenvedte a mosdóban az éjszakát, és annyira legyengült, hogy nem is tud tovább jönni velünk a hegyre. Ilyenkor nem irigylem a túravezetőt, hisz neki most fuvart kell intéznie vissza Cuscoba, ott szállást, esetleg kórházi ellátást, majd tömegközlekedést nézni 3 nap múlvára a Machu Picchuhoz. Sajnáljuk nagyon, hogy ez történt, viszont ideje nekivágni a hegynek. Fárasztó, de kiegyensúlyozott út visz a hágó előtti utolsó civilizált pihenőig. A civilizált talán nem a legjobb kifejezés. Kőből és fából van egy stand, ahol fel lehet tankolni vízzel és rágcsálnivalókkal, jó sok pénzért. Ezenkívül 1 solért használható a mosdó is.

Ezt a mosdó-élményt mindenképpen szeretném kifejteni. Tehát kicsit feljebb mentem a domboldalba a kőből épült, valami hulladék aluminíniumtetővel ellátott mosdóhoz. Kifizettem a bácsinak az 1 sol használati díjat, mire ő kedvesen rámmosolygott a 3 fogával, és a piszkos kezével letekert nekem egy keveset a tekercs WC-papírból. A fülkém ajtaja egy olyan 100 literes, haloványabb árnyalatú szemeteszsák, amely úgy 20 centivel volt kisebb a kelleténél. Úgy voltam vele, legalább látják, hogy foglalt. Belül kb. csak a vállamig ért a fülkék közötti fal, így afelől is meggyőződhettem, hogy mellettem vannak-e. Ülőkére nem is számítottam, továbbá ki volt helyezve egy vödör a papírnak. Ahogy a maradék combizmaimat bevetve leguggoltam vettem észre, hogy az esztétikus szemeteszsák ajtómon, pontosan ott, ahol a fejem van guggoló helyzetben, található egy diszkrét kis lyuk, amin kinézve csodálhatom a hegyoldalt miközben elvégzem a dolgom. Teljesen indokolatlan élmény volt, de esküszöm, megérte azt az 1 solt.

Tehát felfrissülve nekiindulunk a Gringokiller gúnynevet viselő, bő 3 km hosszú kaptatónak. Nevét nem véletlenül kapta. Meredek kacskaringós ösvény, sok kő, kimondottan nehéz haladni rajt. Itt már jócskán szétszóródik a csapat, hisz mindenki a maga tempójában megy.

Ez igazi kihívás. A végéhez közeledve már mindenki ereje fogy, a levegő is ritkul. Egy idő után már én sem azért állok meg pár méterenként, hogy meggyőződjek róla, jönnek utánam a többiek. Meg kell állnom, különben visszagurulok. A tisztást elérve új szintre emelkedik Zsófival barátságunk, ugyanis a nagy megkönnyebbülős összeborulásban teljesen véletlenül telibeköpi a kezem, amit én támogató szerepemből kizökkenthetetlenül, egy apró legyintéssel ki is heverek. Így született meg a Láma-csapat.

A fennsík sziklái kiváló lehetőséget adtak egy gyors pihenésre, illetve az aláöltözet levételére. Ráadásul mögöttük még egy privát pisiszünetet is be lehetett iktatni. Ekkor értettem meg, az Everesten miért kell kis zacskókban levinni a végterméket: sokan találták előttünk vonzónak a sziklák kínálta privát szférát. Ezután a tisztás után már tényleg csak egy leheletnyi emelkedő választ el minket a hágótól. Katartikus élmény elérni a 4600 métert. Fáradt vagyok, kapkodom a levegőt, de nem fáj a fejem, nem szédülök. Rendben vagyok. És itt állok, a Salkantay-hágóban, szemben egy 6200 méter magas csúcs. Nem is láttam még ekkorát.

A látványt csak a Láma-csapattal élvezem, a csoport eleje ugyanis már jócskán előttünk jár. Itt fent hideg van, a szél is erős, ezért teljesen érthető, hogy nem vártak ránk. Mi is csak egy 20 percre szusszanunk, megcsináljuk a kötelező képeket, eszünk pár falatot. Itt derül ki, hogy az egyik guideunk, David, aki még kezdő a pályán, a vizét és az ennivalóját is a szálláson felejtette. Úgy 6 órával ezelőtt. És egy szót sem szólt egész úton. Nyilván, az ő szervezete hozzá van szokva ehhez, de egyből elkezdtünk nyomni a kezébe mindent, amit csak találtunk, hogy egyen valamit.

Arra azért van elég időnk, hogy mélázzak kicsit. Tehát, hogy is jöttem fel ide? Lassan, oké. Utólag ez a legnyilvánvalóbb. De minden lépés egy keserves szenvedés volt, és minden lépés után átfutott az agyamon, hogy nem vagyok képes tovább menni. Hogy egyszercsak a lábaim összecsuklanak alattam, vagy szimplán megfulladok. Hogy mész ilyenkor tovább? Tök egyszerű a válasz: nincs más, aki felvihetne. Ha az elején nem ültél öszvérre, végig kell menni. Meg egyébként is, nem azért jöttem, hogy öszvéren ülve keljek át a hágón. A határokat nem lehet mosolyogva kitolni. Cifrábbnál cifrább mondatok fogalmazódtak meg bennem ezen az úton felfelé, amelyeket több oxigén mellett boldogan megosztottam volna a nagyvilággal. Így viszont egy hosszas belső monológ, és maximális fókusz árán értem fel.

Itt nincs ám vége a napnak. Sőt! Most ugyanis több mint 1500 métert kell ereszkednünk a szállásunkig. Itt már a Láma-csapat is szétszóródik, egy út van lefelé, nem lehet eltéveszteni. Jól esik kicsit egyedül menni, leszaladni a hegyről. Az alján meglátok egy szimpatikus, kényelmesnek ígérkező sziklát. Lehuppanok rá egy 10 percre, csak úgy lenni ott, csendben, nyugalomban, míg valaki utol nem ér. Egy madárfüttyöt sem hallani.

A Láma-csapat ismét egyesülve éri utol a csoportot ebédnél. Bőségesen van mit enni, nekem mégsincs nagyon étvágyam, pár falatot tudok csak magamba erőszakolni. Pedig innen még menni kell. Már az erdőhatárt is elértük, a környezet fokozatosan alakul át dzsungellé. Itt már egytől-egyig mindenkinek van valami nyűge. Térd, boka, hát.. Leváló körmök, görcsölő talpak és vádlik. Egy örökkévalóságig tartó utolsó "10 perc". Majd végre elérjük a tábort. Átveszem a fabódénk kulcsát, és már rohanok is a büfébe a célsörünkért. Levágódok a többiek mellé egy padra, leműtöm a bakancsom és élvezem a társaságot. Remek a hangulat, hisz megcsináltuk! Itt már tényleg folyik a melegvíz pénzért, de én úgy döntök, az autentikus élmény jegyében az eddig is remek szolgálatot tett nedves törlőkendőnél maradok. Az éjszaka itt sem kevésbé meleg, a jó alvás egyetlen támogatója az a pár sör, és néhány kupica rum. Ez ilyen kimerülten, ilyen kevés bevitt kalória mellett több mint elég volt ahhoz, hogy kótyagosan ébredjek. Pedig még ma is kell gyalogolni. Mit ad isten, a reggeli gluténmentes szekciója itt gyümölcs volt. Hát előfordul az ilyesmi.

Bizony hamar megbánom azt esti ünneplést, hiszen borzasztó meleg is van, és sajnos elkövettem előző nap azt a hibát, hogy csak reggel kentem be az arcom naptejjel. Úgyhogy rákvörösre égett. Fáj is mint a veszedelem. Annyiban mondhatom magam felkészültnek, hogy van nálam aftersun, amiben óránként megfürdethetem az arcomat. Immár kisbuszokkal zötyögünk a bizalomgerjesztőnek korántsem nevezhető szűk, hegyi utakon egy kávéfarm felé, ahol egy rövid bemutató után lehetőségünk van megkóstolni a frissen őrölt helyi kávét. Utána természetesen vásárolhatunk is. Ez engem, mint rendíthetetlen tejeskávé fogyasztót annyira nem varázsolt el.

Itt került sor az utolsó étkezésre, amelyet a helyi kísérőink készítenek nekünk. Ekkor kapják meg a jattot is, ezért alaposan kitesznek magukért, szebbnél szebb formákat faragnak a zöldségekből, és igen gusztusos bőségtálakat raknak össze a tiszteletünkre.

Úton a Machu Picchuhoz

Ebéd után továbbutazunk Hidroeléctricába. Eddig hoz az út, innentől csak vonattal vagy gyalogosan lehet megközelíteni Aguas Calientest, az esti szállásunkat. A duffelek vonaton utaznak be a faluba, mi pedig a sínek mellett gyalogosan tesszük meg a cirka 10 km-es utat. A dzsungel ad egy kis hűsítő árnyékot - jó sűrű, néhol teljesen átláthatatlan. Talán kétszer zakatolt el mellettünk a vonat útközben.

Azért itt is akad egy hangulatos bár az erdő mélyén, ahol megállunk kicsit. A mosdója kevésbé

hangulatos mondjuk. Viszont már megpillantjuk alulról a Machu Picchut, ahová holnap fogunk felmászni. Mennyire közel van!

Sötétedésre érjük el a hotelünket, ahol zavarba ejtő élménnyel gazdagodunk. Alsó hangon 20 percet töltünk a recepción, mert a leányzó hagyján, hogy angolul nem tudott, de spanyolul se. Erős a gyanú, hogy csak quechuául beszélt, a lényeg, hogy el se tudta mondani, mi a gond a szobákkal. Ez azért is megdöbbentő, mert egy modern, turisták számára épített településen vagyunk. Nagy küzdelem árán a csapat 3 különböző szálláson kapott helyet. 3 nap fürdés nélkül... Lendületből vágódok be a meleg zuhany alá. Majd miután élvezettel hajat mosok szembesülünk vele, hogy hajszárító nincs. Mielőtt valaki nem értené miért nem hagytam csak úgy megszáradni, visszatérnék ahhoz, hogy este itt kabátos idő van, a szállásokon pedig nem szeretnek fűteni. Így hát a csoportos chatben vadásszuk egymástól a hajszárítót.

Közös vacsorával folytatódik az este, ahol ténylegesen megünnepeljük a sikeres túrát, felkészülünk a holnapi Machu Picchu mászásra. Úgy megindul a csapat egy része, hogy egy karaoke bárban folytatják az estét, de én most a pihenés mellett teszem le a voksomat. Nagyjából 1700 inka lépcső áll köztem és a Machu Picchu között. Miért fontos, hogy inka lépcső? Mert teljesen szabálytalan, keszekusza, esélyed sincs felvenni egy jó ritmust.

Pont ezért voltam nagyon büszke magamra, hogy 1-1,5 óra alatt, stabil léptekkel sikerült felérnem. A pihenés és a magnézium megtette a hatását.

A bejáratnál számítottunk a tömegre. Sokan is vannak, ez igaz, de egyáltalán nem vészes. Mivel a belépőjegyeket időpontra kaptuk, és bent is megadott útvonalon tudsz csak haladni, jól eloszlanak az emberek. És elindulunk befelé. A táj és a környező hegyek elképesztőek. Ezeket senki sem szokta lefényképezni, erre a látványra egyáltalán nem számítottunk. Az idő is tiszta, napos - Pachamama elfogadta az áldozatunkat.

Szép lassan előbújik a hegy mögül az, amiért az emberek túlnyomó része Peruba látogat. Egy az egyben olyan, mint a képeslapokon. Szebb. Csak állunk, és bámuljuk a világ egyik csodáját, amely azért maradhatott fenn, mert hajdanán a hódítók nem fedezték fel, és nem tudták porig rombolni. Senki sem tudja, mi volt ennek a településnek a neve - a hegy neve Machu Picchu. Már jó ideje úton vagyunk, és már annyi megható, érzelmekkel teli pillanatban volt részem, hogy ez az élmény már nem hozta meg azt a "wao" érzést. Persze lehet, fel sem fogtam teljesen, hol vagyok.

Bő 2 órát csavargunk a romok között, közben hallgatjuk, mennyi rejtély is övezi az inkákat. Legendás lépcsőiket a Huayna Picchuba is belefaragták, de ez nem látogatható szabadon, mert annyira veszélyes, hogy halálos baleset is történt. Lefelé már busszal megyünk, csak néhányan teszik kockára a térdüket a lépcsőkön. Mi, buszozók pedig a tüdőgyulladást kockáztattuk, olyan brutálisan ment a klíma. A városkában már csak enni van időnk, beszerezni pár szuvenírt, de az estét már nem itt töltjük. Vonattal hagyjuk el Aguas Calientest. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a hangosbemondóban 20 percenként ismétlik: Once in a lifetime journey.

Az út nagyjából 2 órás, pedig a táv nem sokkal több 50 km-nél. Hangulatos a vonat, de jól kiszívott mindenkit a nap. Estére érünk Ollantaytamboba. Ez a szállás nagy kedvencem volt, nagyon jót aludtam itt. Persze csak megnéztünk egy jó kis kocsmát még lefekvés előtt, ahol türelmesen kivártuk míg nagy nehezen elkészülnek az italaink. Minden túlzás nélkül, ketten előbb megvacsoráztak az utcán, mint hogy megkaptuk volna az italainkat. Ez a település már sokkal inkább emlékeztet arra az igazi vadregényes Perura, amit elképzeltem. A Machu Picchu-élmény talán még közelebb hozta a csapatot. 2 együtt töltött hét után már megszoktuk, hogy egymással indul a nap, hogy az is spanyolul köszönt reggel, aki egy árva szót nem tud spanyolul. Apránként egy nagy bohókás családdá alakít minket ez az út.

Inka örökségek nyomában

A következő reggelt beárnyékolja az, ami sajnos elkerülhetetlen a nők életében. Annyiban jó az időzítés, hogy ma főleg buszozni fogunk vissza Cuscoba, és közben rövidebb megállókat tartunk. Ezen a településen kezdjük el a merülést az inka örökségek tengerében. Annyi kérdés van, annyi feltételezés. De valójában fogalma sincs senkinek mit műveltek ezek több ezer évvel ezelőtt. Hegyomlásnyi sziklákat mozgattak meg alapvető eszközök (pl. kerék) nélkül, egyik hegyről a másikra cipelték őket, megjósolták mikor jön éhínség.. Ennek a napnak számomra nem a látvány az érdekes része, hanem a történetek.

Egy gyors kávé után már be is pattanunk a buszba, és döcögünk a következő megállónkig, az avokádó formájú ufó-leszállópályáig. Így.

Ennek elméletben az a funkciója, hogy minden szinten más terménynek megfelelő a hőmérséklet. Persze szépen restaurálva van, hogy vonzóbb legyen a turistáknak. A következő állomás már érdekesebb volt, ugyanis egy textilgyárba látogattunk, ahol megtudhattuk, hogyan is készülnek a méreg drága alpakapulcsik, milyen természetes anyagokkal tudják beszínezni őket.

Ebben a városban időzünk egy kicsit, felmászunk a templomhoz, amelyet sajnos pont előttünk zártak be. És még csak le sem tudtuk fizetni a sekrestyést, mert egy helyi ünnep miatt hemzsegtek a papok mindenütt. Őszintén szólva, itt már annyira nyüglődök, hogy nem érint mélyen pár Krisztus-freskó elmulasztása.

A kötelező szuvenírezés és piacos csemegézés közben nem lehet nem észrevenni az elbűvölően jámbor kóbor kutyákat, akik maximális tisztelettel kuncsorogtak pár leeső falatért. Mivel engem Erdélyben nagyon rosszul érintett a kóbor kutyák sorsa, mindig kicsit félve állok ehhez a témához más országokban is. De itt úgy tűnt, ők inkább mindenki kutyái.

A felejthető ebéd után még mindig van egy megálló. Biztosan ugyan nem állíthatom, de szerintem ezt már senki a háta közepére sem kívánta. Persze, szép vár, kilátással. De annyi csodát láttunk már, hogy hamar túltesszük magunkat rajta. Egy dolog miatt érte meg: a hegyoldalba lyukakat vájtak, és ezekbe ülő pozícióba temették el a holtakat, akik a mai napig ott nyugszanak bent. Több ezer ilyen lyukat rajt a hegyoldal.

A nap is kezd lemenni, ezért sietősen megyünk vissza a buszhoz - nagyon szeretnénk már visszaérni Cuscoba.

Számomra felfoghatatlan módon még mindig van olyan a bandában, aki képes magába nyomni egy bőséges éttermi fogást vacsorára. Az én gyomrom már minden fronton tiltakozik, és őszintén szólva a pénztárcám is. Ezért a hozzám hasonló gondolkodásúakkal inkább egy ital és néhány kisebb falat mellett tesszük le a voksunkat. Találunk is erre a célra egy hangulatos bárt, panorámával az esti városra. Tökéletes alkalom egy jó beszélgetésre, az eddigi történések kiértékelésére. Nem nyújtjuk el az estét, hisz - meglepetés - hajnalban kelünk.

A 3. részben pedig irány a Szivárvány-hegy, a túra egyik highlightja!