Grúzia a kulisszák mögött
Mit is tudunk pontosan Grúziáról? Már egészen Ázsia fele van. Posztszovjet állam, de mégse a "sztán" klub tagja. Van ott valami hegy is. Meg jó borok. Pont ez a kevéske felületes tudás hozta meg a kedvem, hogy kicsit alaposabban felfedezzem ezt az országot - ehhez szintén a WanderWell útját néztem ki magamnak, mert a túrák mellett viszonylag sok kulturális program is helyet kapott a menetrendben.
Ide nem egy komplett időrendi élménybeszámolót terveztem, inkább azokat az aspektusokat ragadom meg, amelyeknek hála teljesen beleszerettem Grúziába.
A kaukázusi idill
Ahhoz, hogy Kutaisziből elérjük a Svaneti régió eldugott világát, jópár órás zötykölődésen kellett átesnünk. Ebbe a térségbe, a hegyek közé ugyanis már nem visz aszfaltos út, ezért lassan, de nem feltétlenül biztosan haladtunk a murvás, köves szerpentineken delicáinkkal. Ezek a 7-8 személyes autók nem mai darabok, de nem is lepődtek meg a sofőreink, ha menet közben meg kellett állni patakvizet locsolni a túlmelegedett motorra, az ülések rögzítése elengedett, vagy ha szimplán csak semmi sem működött a műszerfalon. Ha pedig az autók állapota önmagában nem lenne elég, a haladást a fel-alá kószáló tehenek is nehezítik.
Az elzártabb településeken sokkal népszerűbb közlekedési eszköz a ló. Itt ez olyan hétköznapi dolog, mint a biciklizés, így egyértelmű, hogy nem maradhatott ki a mi programunkból sem. És csak hogy éreztessem, mennyire nem épült még ki a turizmus: a közel 25 főt számláló csapatunk úgy tudott elmenni egy lovas sétára, hogy a falubeliek bedobták a közösbe a lovaikat. Szóval voltak lovak, akik kifejezetten nem kedvelték egymást, valamelyik csikóstul jött, egy-kettőhöz pedig határozottabb fellépés kellett. Szóval így sétalovagoltunk be a hegyek közé. Az én lovamhoz tartozott egy csikó, ezt azt jelenti, ha a kicsi elkószált, teljesen mindegy volt, mit mondok a lovamnak, merre húzom a kantárt. Ilyenkor persze a helyi kísérők egyből kihúztak a csávából.
Az állatok itt sokkal intenzívebben vannak jelen a hétköznapokban. Említettem a teheneket. Ehhez van egy fényképem, amely után szerintem nem kell tovább fejtegetnem a témát:
A kóbor kutyákat viszont még mindenképp megemlíteném. Ez nem a régió sajátossága, a fővárosban is épp úgy fel-alá mászkálnak az ebek. Viszont ők kicsit mindenki kutyái. Biléta is van a már beoltott állatok fülében, sok helyen van kirakva nekik víz vagy élelem. Az az érdekes, hogy ezek a kutyák egyfajta idegenvezetőként működnek. Többször előfordult, hogy mellénk szegődött egy-egy eb, és elkísértek minket egy darabon. Nem akartak simit, és kaját is csak tisztes távolságból kunyeráltak. Amikor pedig úgy érezték, véget ért a küldetésük, egyszerűen leváltak rólunk.
Kicsit még maradjunk a Svaneti régióban, itt éltek ugyanis a szvánok, akik előszeretettel építettek szemrevaló tornyokat, amelyeknek mind tárolási, mind védelmi funkciója is volt. Ez utóbbi nem is ártott, mert ha nem lett volna elég, hogy az oroszok is pályáztak erre a területre, itt egészen a 2000-es évekig működött a vérbosszú intézménye (Vagyis a családok oda-vissza ölték egymást).
A szovjet örökség
Ha valakinek az az ötlete támad, hogy majd megtanul néhány orosz mondatot, hogy bevágódjon a grúzoknál, nincsenek jó híreim. Nem túl rózsás ugyanis a két nemzet kapcsolata. Itt született ugyebár Sztálin, Gori városában. Itt megtekinthető a szülőháza, valamint egy múzeum, ahol alaposan tájékozódhatunk a főnök megszámlálhatatlan hőstettéről. Ebben semmi irónia nincs, mivel konkrétan minden negatív aspektust kihagytak az életútjából. Egészen szürreális élmény a sok festmény és szobor között sétálni a középiskolai történelemleckék után. Félreértés ne essék, a grúzok egyáltalán nem örülnek, hogy ez a múzeum létezik.
Grúziában több kérdéses terület is van. Az egyik ilyen Dél-Oszétia, amely autonóm területként működött a Szovjetunió idejében. A rendszerváltáskor viszont inkább Oroszország felé kacsingattak, holott földrajzilag csak egy alagút kötötte össze őket. Grúzia, no meg a világ jelentős része nyilván nem ismerte el a térség függetlenségét. Aztán a 2008-as olimpia nyitónapján a szóban forgó alagutat valaki berobbantotta, és hirtelen grúz seregek vonultak be Dél-Oszétiába rendet tenni. A félmilliós kérdés: vajon mi volt erre Putyin reakciója? Természetesen azonnal légitámadást indított, és alaposan lebombázták nemcsak a problémás területet, de szinte az egész országot, köztük Tbiliszit és Gorit is.
Régen a völgy központja egy erőd volt, ahova mi is felkapaszkodtunk. Fényképezni azonban csak okosan lehetett, mivel közvetlenül alatta található a határ Dél-Oszétia felé, amelyet gondosan őriznek a kalasnyikovval felszerelt orosz békefenntartók.
Akad még néhány érdekes aspektusa a két ország viszonyának. Van például egy emlékmű, amely a grúz - orosz barátságot szimbolizálja. A két nemzet történelméből ábrázolnak rajta jeleneteket, legendás alakokat. 1983-ban építették, egy kölcsönös támogatásról szóló, 1783-as paktum emlékére. Igaz, az oroszok hamar cserben hagyták szövetségesüket a perzsákkal szemben, de a barátságot mindenesetre ettől számolják. Azóta persze felmerült a grúzokban, hogy lebontsák, de hát Putyin szerint az a barátság ellen elkövetett vétség lenne, amely megtorlást kíván. Így hát úgy döntöttek: maradjon a barátság.
Ahol lehet, azért nehezítik orosz szomszédaik életét. Az orosz-ukrán háború kitörésekor például Grúzia lezárta az egyik legfontosabb határátkelőt Oroszország felé a kamionok elől, így azok hetekig vesztegeltek a mezőkön.
Tbiliszi sokszínűsége
Egyértelműen a legérdekesebb főváros, ahol eddig jártam. 4 fő negyede van: grúz, örmény, muszlim és zsidó, ebből már sejthető. hogy itt aztán keverednek a kultúrák. A hagyományos ortodox templomok és török fürdők mellett azonban modern építészeti alkotások is színesítik a városképet.
Vannak innen is kedvenc történeteim. Például, hogy egy elég lepukkant állapotban lévő örmény lakónegyedet ledózeroltak, és '95-ben elkezdtek felhúzni egy hatalmas katedrálist (A hatalmason azt kell érteni, hogy állva 10 000 ember is befér). A templom 2004-ben el is készült, belül viszont meglehetősen csupasz, ugyanis a freskókon egyetlen művész dolgozik 2 segítővel. Szerény véleményem szerint egy élet kevés ahhoz, hogy be tudja fejezni.
A másik templomos történetem ugyan Kutaiszihez köthető, de kár lenne kihagyni. Eszerint a Bagrati katedrális majdnem elvesztette az UNESCO világörökségi címét, ugyanis a restaurálás során bekerült néhány nem pont korhű elem - például egy lift...
A fővárosban maradva, említettem a kultúrák kavalkádját, az építészet vívmányait. Azt például tudtátok, hogy itt található a világ legkisebb működő órája? Egy szándékosan ferdén megépített óratorony falába van rejtve.
Érdemes még tudni, hogy ebben a városban valószínű nem létezik a csendháborítás fogalma. A saját szememmel láttam, ahogy este fél 11-kor betonoznak, és üvölt ki a techno a lakásdisco ablakán.
Szóval akkor milyen is Grúzia? Kaotikus, keszekusza, sokszínű, gyönyörű, kedves, békés, magával ragadó. Írhatnék még az ételekről, a vendégszeretetről, a nemzeti italról, de sokkal jobb ezeket ott megtapasztalni.
Comments